"Hamis tanítók", meggyőződés és spiritualitás

Ez az írás picit talán ki fog lógni az itt közölt témák sorából. Coachként ugyanis a weboldalamon elsősorban gyakorlati témákat boncolgatok. Úgy értem olyanokat, amikkel növelhető az önbizalmunk, fejleszthetjük a kommunikációnkat, hatékonyabban lehetünk a munkánkban, boldogabbak a mindennapjainkban... Szóval olyan gyakorlatias, coachos, evilági cuccok, amik segíthetik az érvényesülésünket. Akik viszont követnek a közösségi médiában, megtapasztalhatták, hogy az oda készített videóimban sokkal szélesebb spektrumból szemezgetve mondom a véleményemet. Főleg, hogy a kommentek erős, magas labdákat szoktak bedobni.

Ezt az írást is két hozzászólás ihlette:

1. Hogyan lehet felismerni azt, amikor valaki hamis meggyőződéssel, de teljes erőbedobással akar a szerinte helyes irányba terelni, hiszen sokaknak nagyon kevés a tudása és nagyon vágyik a megértő támogatásra?

2. Kifejezetten szeretném ha lenne ilyen hosszabb videó a spiritualitásról, mert aggasztó ami "lett" ebből az úgymond fogalomból!

Kezdjük a meggyőződéssel?

Definíciója szerint a meggyőződés egy tartósan kialakult, erősen elfogadott hit vagy nézet arról, hogy mi igaz vagy helyes.

A meggyőződés többféle lehet:

• Személyes meggyőződés: például valaki a megcsalást megbocsáthatatlannak tartja.

• Vallási meggyőződés: elköteleződés egyetlen vallási eszme rendszere mellett.

• Politikai vagy világnézeti meggyőződés: bizonyos társadalmi vagy politikai nézetek melletti elköteleződés.

• Tudományos vagy szakmai meggyőződés: pl. az orvos vagy fizikus meggyőződése adott elmélet, kutatás igaz, helyes voltáról.

Szerintem a meggyőződés egyénileg is és társadalmilag is könnyen veszélyessé válhat. Úgy értem, azoknak az esetekben, amikor valaki a saját meggyőződését alapigazságnak gondolja és

• nem enged teret az új információknak: azaz minden ellentétes tényt elutasít.

• szélsőséges viselkedéshez vezethet: amikor egy meggyőződés miatt valaki másoknak vagy önmagának árt.

• mások jogainak semmibevételével párosulhat: például amikor valaki úgy gondolja, hogy csak az ő nézete elfogadható, és ezért másokat kényszeríteni vagy bántani akar.

• elszigetelődést okozhat: amikor valaki minden kapcsolatát megszakítja, mert mindenki mást ellenségnek vagy tévedőnek lát.

• manipulálhatóvá tehet: hisz egy nagyon erős meggyőződés miatt valaki könnyebben válhat olyan csoportok vagy személyek befolyása alá, akik kihasználják ezt.

Ha visszatekintünk a történelemre, mindig meggyőződésként indultak azok ideológiák, vallási és egyéb extremitások is, amik más embereket korlátoztak, mint pl. a keresztes háborúk; a boszorkány égetések; vagy korunkban az afgán nők helyzete a tálibok meggyőződései miatt, vagy anno a Holocaust Hitler meggyőződése miatt.

Az én véleményem az, hogy a meggyőződés azért is butaság, mert igazából nem tudunk semmit. Lehet ugyan vallási élményünk és spirituális tapasztalásunk, de az attól még nem egy mindenkire kiterjeszthető tudás...

Hogy miért nem, erre a végén még visszatérek.

A "nem tudunk semmit" gondolatomhoz érdemes megnézni a tudományok fejlődését. Számtalan korábban tudományosan elfogadott tényt a későbbi felismerések teljesen felülírtak. A legtöbb tudományágban minden évben számtalan új felfedezés van, ami felülírja a korábbi meggyőződést. Sorolhatunk ilyeneket az orvostudományból, vagy fizikából, kémiából, űrkutatásból és akár biológiából is.

Mit tudnánk akkor arról, ami isteni, transzcendens vagy spirituális. Főleg, hogy ez amúgy is ritkán alapozható tudásra, inkább egyéni élményekre, hitre, meggyőződésre...

Egy nagyon okos programozó barátunk mondta, hogy neki a kedvenc szava a Szerintem. Igyekszem én is mindig így kommunikálni. Azaz bármi, amit írok vagy mondok, csak egy vélemény abból a tapasztalatból, tudásból, ami abban a pillanatban vagyok.

Például 15 éve még sok mindent másképp gondolhattam, és 15 év múlva meg jó eséllyel másképp fogok.

Sőt akár már holnapra lehetnek új tapasztalásaim, tudásom, amivel az előző napi vélemény változik.

Tehát még magamhoz képest sem biztos, hogy mi a “helyes”, nemhogy mások számára megmondani. 

Azért is szeretek coachként dolgozni, mert annak van egy alázatos eszköztára. Úgy értem, a coaching alapelve nem a “tanító” vagy “mester” attitűdje, aki megmondja a tutit, hanem a kérdezőé, akivel lehet vitatkozni. Aki feltesz fura kérdéseket, mond elgondolkodtató szempontokat, amivel ösztönöz, hogy másképp nézz magadra, a világra… Aki kérésre amúgy szívesen elmondja, ő hogy csinálná, de azt is, hogy számodra nem biztos, hogy az a jó vagy helyes. 

Így amikor valaki úgy érkezik coachingra, hogy majd én megmondom neki a tutit, az csalódottan ghostingolni fog. Ezért van az, hogy a coaching annak lesz hasznára, aki tudja, hogy a változást saját magának csinálja, a coach csak egy nagyon erős indukátor lehet ebben a folyamatban. 

No és hogy kapcsolódik mindehhez a spiritualitás?

Erről már korábban is terveztem beszélni, hogy az ún. spiritualitással való foglalkozásnak van egy ugyanolyan effektje, ami a vallásokban sem vezetett soha jó irányhoz: a felsőbbrendűség.

Azaz "Én - aki spirituálissal foglalkozom, különb vagyok, mint ti. Mert te vallásos vagy, és vakon hiszel, te meg nem hiszel semmiben, de én a spirituális, az különb mindennél." 

No ha olyan spirituális tanítóval találkozol, akinél megérzed ezt a felsőbbrendűséget, szerintem onnan azonnal lépj ki. 

Amúgy szerintem az evilági emberi természet része, hogy bárkiben - mindenkiben - megjelenhet a felsőbbrendűség - azaz az "ebben vagy abban jobbnak lenni" - csírája. A gond abból adódik, amikor ezt nem veszi észre, nem tudatosítja, nem néz szembe vele.

A felsőbbrendűség mint az emberi természet része, felsimerve és alázattal kezelhető. Erre van az a példám, amit a keleti bölcsek már régen megfogalmaztak. Amikor azt érzed, hogy valamiben te jobb vagy másoknál, akkor tanulj valami újat, ahol téged fognak tanítani.

Spiritualitás alatt pedig valami olyasmit értek - amikor a tiszta szeretet egységéből él valaki. Ez nem jelenti azt, hogy hibátlan lenne, vagy bűntelen, csak annyit, hogy szeretettel él és elfogadással a saját árnyékai és a másik emberek felé is.

Kb. az összes próféta is ilyesmit hirdetett, a szeretetre épülő egységélményt, az elfogadást. A saját árnyékaimét és a másokét is. A törekvést a jóra, az együttérzésre...

Ilyenekre épülhettek vallások.

Az, hogy valaki ebből a lelkületből él-e, független attól, hogy amúgy esetleg tartozik valamilyen közösséghez vagy sem; lehet megkeresztelt, vagy nem; spirituális foglalkozásokra járó, vagy olyan, aki a fogalmat sem hallotta, vagy teljesen mást ért alatta.

A lényeg: egyik lélek nem különb a másiknál, attól, hogy az embernek milyen hovatartozása, tudása, vagy éppen papírja van spirituális vagy vallási képesítésekről.

És akkor a kérdés, hogy hogyan lehet felismerni a hamis meggyőződést?

Amit most mondok, az is csak egy vélemény. Kezeld bátran kritikusan. 

Nekem már az mindig gyanús, amikor valaki teljes erőbedobással akar a szerinte “helyes irányba” terelni. Szóval a jel számomra, amiről fel lehet ismerni: ez a "nagyon meggyőzni akarás", és a "teljes erőbedobással terelés". 

Mert szerintem akinek van fogalma a “helyes” útról, az azt jelenti, hogy tudja, hogy igazából nem tudja.

Lehet neki saját élménye és tapasztalata, de ki ő, hogy azt teljes "meggyőződéssel" kijelenthesse, hogy ez vagy az a helyes út? Hisz itt már megjelenhet a fentebb tárgyalt, veszélyes irányokat mutató meggyőződés és felsőbbrendűség.

Szerintem a legbölcsebb "tudás" az alázat. Ahogy azt már fentebb írtam, keleti bölcsek tanításai között van az, hogy amikor kezded azt hinni, hogy mindent tudsz, menj tanulni valami teljesen újat, ahol megtapasztalhatod a semmit sem tudó tanuló alázatát.

Ebben a "bölcsességben" talán az a legfő lényeg szerintem, hogy igazából nincs ilyen, hogy a tuti “helyes út”, ami mindenki számára ugyanaz lenne. És mindig lehet tanulni bárkitől. A jó "mester" ugyanolyan sokat tanul a tanítványaitól, mint ők tőle.

És ide be is kapcsolnám a másik kérést.

Miért nem beszélek hosszabban/gyakrabban a spiritualitásról!

Nekem az a tapasztalatom, hogy a spiritualitásnak nem tesz jót a róla való sok beszéd. Mert azok csak szavak, de az “én szóválasztásaim”, “az én élményemnek vagy tapasztalatomnak az én szavaimmal való evilági átfordítása”.

Ott könnyen elkezdődhet ez a “tanításként” megjelenő “guruskodás”, ami sokkal inkább hallatszik meggyőződésként, mert azok az én élményeim szavakba foglalásai az én szóhasználati keretemmel, nem a hallgatóé. 

Szerintem ráadásul nincs ebben különbség, hogy valaki előrébb vagy hátrébb jár.

Úgy értem, szerintem mindenki ugyanúgy a lélek útját járja, nincs előrébb vagy hátrébb levő… Csak az ember által kreált, evilági “idő” tényező tesz rá különbséget, hogy “ki hol tart” éppen.

A lélek számára pedig az idő lényegtelen. A tapasztalás számíthat, de az meg sokféle...