Elvárás helyett nyitottság - Csalódás helyett magabiztosság
- Maria Vanyovszki
- 10 órával ezelőtt
- 3 perc olvasás
Bárhova utaztam eddig a világon, csak egyszer éreztem csalódást. Amikor először Tenerifére mentünk, valami egész mást képzeltem el, mint amilyen a sziget. Csalódásnak ma már ezt sem hívnám, de egy életre megtanultam, hogy elvárások nélkül, nyitott szívvel érkezzek minden új világba. Talán ennek is köszönhető, hogy azóta tényleg soha nem csalódtam: Kínától Londonig, Olaszországtól Spanyolországig. Ugyanígy vagyok az emberekkel is. Mondjuk nehéz is lenne jó coachnak lenni úgy, ha elvárásokkal ülnék be az ügyfeleimmel együtt dolgozni.
Fél évet éltem Kínában. Onnan utaztunk át Bangkokba és aztán Phuketre egy hosszabb "nyaralásra" valamikor január végén. Hát mit mondjak?! Imádtam ezeket a más világokat. A hazaérkezésünk után áradozva ecseteltem, hogy mekkora élmény volt pl. Bangkok. Fél évvel később egy kolléganőmék is oda mentek nyaralni. Visszaérkezésük után nem merte nekem elmondani, hogy neki Bangkok mekkora csalódás volt. Valószínűleg az én áradozásomra alapozva magas elvárásokkal érkezett.
És az elvárásnak mindig csalódás a vége.
Mi az elvárás és a csalódás közötti összefüggés? Mi történik az agyunkban? És hogyan lehet tudatosan váltani egy olyan működésre, ami egyre boldogabbá és a magabiztosabbá tesz? Ezekről szól a cikk.
Mi a csalódás?
A csalódás egy olyan összetett, többnyire fájdalmas érzelmi állapot, amely akkor jelentkezik, amikor a valóság nem felel meg az elvárásainknak, reményeinknek vagy vágyainknak.
Alapvetően a várakozás és a valóság közötti szakadék szüli.
A csalódás lehet magunkban, másokban, a körülményekben, az életben. Sokan hajlamosak a másokkal szembeni csalódásukat úgy megélni, mintha azért a másik lenne hibás, holott a leggyakrabban ő támasztott irreális vagy nem egyeztetett elvárásokat. Pl. amikor a szülők csalódnak a gyerekeikben, hogy nem olyan pályára mennek, mint amit a szülők kitűztek, vagy amikor egyes követőim csalódnak, hogy kiállok az LMBTQ emberekért, miközben ő nem, és ezt várta volna el tőlem is.
Miért és hogyan alakul ki a csalódás?
A csalódás mechanizmusa viszonylag egyszerű, a következő lépésekből áll:
Elvárás: Elképzelünk egy jövőbeli forgatókönyvet. - Valóság: A dolgok nem az elképzelés szerint alakulnak. - Felismerés: Tudatosul bennünk a különbség aközött, amit szerettünk volna, és ami valójában történt.
Mi történik ilyenkor a lelkünkben?
A csalódás a gyász egy formája: egy elveszített lehetőség, egy szertefoszlott illúzió vagy egy meg nem valósult jövőkép miatti szomorúság. Gyakran keveredik más érzelmekkel is: dühvel, hibáztatással, szomorúsággal, tehetetlenséggel.
Neurológiailag a csalódás nem csupán egy elvont gondolat, hanem egy nagyon konkrét, mérhető kémiai és elektromos esemény az agyban. A folyamat középpontjában a jutalmazási rendszer és egy matematikai pontosságú agyi mechanizmus, a jutalom-predikciós hiba (Reward Prediction Error) áll.
A tudatossággal kezel csalódás ugyanakkor nagy tanító lehet (lásd az én tenerifei esetem): segít lebontani az illúziókat, közelebb visz a realitáshoz, és lehetőséget ad arra, hogy újratervezzünk, tanuljunk a hibáinkból, és legközelebb nyitottan és rugalmasan induljunk neki a dolgoknak.
Jó jó, de hogyan engedjem el az elvárást?
Amikor szervezeti programokon kerül elő a csalódás fogalma, a következő útmutatóval szeretem ellátni a résztvevőket:
Elvárás helyett tervük legyen.
A tervben az a jó, hogy irányt mutat, amihez inspirációként lehet fordulni és magabiztosságot ad, hogy készültünk, továbbá egy keretrendszerként funkciónál, amit szabadon alakíthatunk a változásoknak megfelelően. Van mihez nyúlni, van miből ihletődni, és ha ehhez - elvárás helyett - megengedés társul, akkor garantáltan jó élményük lesz akár munkáról, akár privát ügyekről, vagy nyaralásról szabadidőről van szó.
Mi köze ennek a magabiztossághoz?
A magabiztosság ebben a kontextusban az agyunk arra vonatkozó statisztikai becslése, hogy mekkora eséllyel tudjuk elkerülni a negatív predikciós hibát (vagyis a csalódást).
Fontos, hogy az elvárások elengedése nem a célok feladását jelenti, hanem azt, hogy lekapcsolod az önbecsülésedet vagy éppen a világ felé való bizalmadat a végeredményről. Ez a lépés pedig radikálisan megváltoztatja és megerősíti a magabiztosságodat.
Az elvárások merev falak. Ha a valóság beleütközik ebbe a falba, az fáj (ez a csalódás). Amikor nincsenek elvárásaid, az agyad és a pszichéd nyitottá válik a valóságra. Ha egy helyzet nem a tervek szerint alakul, egy magabiztos, elvárások nélküli ember nem esik kétségbe, hanem így reagál: „Oké, ez a helyzet. Nézzük, mit lehet ebből kihozni.” Ez a fajta problémamegoldó rugalmasság a legmagasabb szintű önbizalom jele.
A rutin, a sok-sok elengedett elvárás így egyre közelebb visz a magabiztos működéshez is.
A saját történetemben nekem a tripla gyász tanította meg egy életre, hogy talán szinte soha nem fogalmazok meg elvárást sem magammal, sem más emberekkel, sem helyzetekkel szemben. Így soha nem ér csalódás sem.
Helyette amit működtetek, az a nyitottság, a megengedés, a rugalmasság. Szerintem ezekkel élhetünk egyre boldogabb, szabadabb, kiegyensúlyozottabb mindennapokat.
_____
Ha szeretne ebben még inkább elmélyülni, a saját életében, a szakmai fejlődésében vagy a szervezeti működésében profi kísérettel haladni, állok rendelkezésére:
Vanyovszki Mária
Hozzászólások